Napfolt-észlelés: 2023.07.01

 A napaktivitás kellős közepében vagyunk, folyamatosan láthatók kisebb-nagyobb foltcsoportok. Ma reggel, egy Samsung A03-as mobiltelefonnal készült az alábbi észlelés, sajnos fátyolfelhős ég mellett.

Csak a 3354-es napfolt csoport mutatkozik meg a fényképen, de teleszkópban a 3357-es is becsillant. Az előbbi 30 foltot tartalmaz, egészen terjedelmesnek tekinthető.

 

 

Érdemes megfigyelni, hogy a közel 4 órás időkülönbség alatt, hogyan mozdult el a domináns, 3354-es foltcsoport. /A fényképem 9:01-kor készült, a műholdas változat 12:45-kor/

A gamma és delta Trianguli

 A mai este, közepesen jó ég mellett a Triangulum csillagképet próbáltam közelebbről meglesni. A Háromszög kis kiterjedésű, igazán fényes komponensekkel nem rendelkezik, így nehezebben észrevehető, de a sarkai azért alkalmas kiindulópontok.

 

Október végén, este kilenc óra tájt a nyugati égen található. Ahogy az ábrán is látszik, a gamma és delta, kicsit fényesebb alkotói, igen közel vannak egymáshoz, gyakorlatilag egy látómezőbe befogható a kettő. Ezt kihasználva örökítettem meg őket, a gammát középre állítva nagyon szép látvány tárult elém. 

Ahogy látható, szinte egy vonalat képez a középső gamma /HIP 10670/, a delta és 7 Trianguli, majdhogynem egyforma fényesnek találtam őket. A gamma 112 fényévre van, 4 magnitúdós csillag. Viszonylag fiatal, mintegy 300 millió éves, közel háromszoros naptömegű, forró, 9440 K hőmérsékletű, fehér csillag. Igen gyorsan forog, ha oda tudnánk menni, valószínűleg kis mértékben lapultnak találnánk. A csillagászok egy poros törmelékkorongot is azonosítottak körülötte. Már csak én feltételezem, hogy azokban a törmelékekben talán exoplanéta is megbújhat, de ez a jövő titka. Néhány halványabb csillag szintén rákerült a rajzomra, amik többnyire 8 mg körüliek voltak.

Az Ikrek alfája: Castor

Jellegzetes, szabad szemmel könnyen azonosítható csillagkép a közel egyforma fényes, és egymáshoz igen közeli két főcsillagáról. Az Ikrek elnevezés is innen eredhet. Ezen az estén őket vettem tüzetesebben szemügyre.
A bétáját, Polluxot, és annak csillagkörnyezetét nem találtam különösebben érdekesnek, így inkább a Castorra ugrottam át. Már csak azért is, mert kettőscsillag, sőt többszörös rendszer, abban bíztam, hogy sikerül felbontanom.
Az Alfa Geminorum 1,58 mg, párja 3 magnitúdós, 1970-ben 2 ívmásodpercre voltak egymástól, ami

2017-re 6 ívmásodpercre nőtt. További négy komponens is tartozik a rendszerbe, ezek is szoros spektroszkópiai kettősök. Együttes fényességük adja, az imént említett 1,58 magnitúdót. Távolsága 51 fényév.
30x-os nagyítással jó pár fényesebb, halványabb csillag is bekerült a látómezőbe, de a Castor nem
bomlott. 50x-es nagyításra álltam át, ami szintén eredménytelen volt. További nagyítást már nem reszkíroztam, az esztétikai látvány kárára ment volna.

Végül érdemes megnézni Szamosvári Zsolt esztergomi rajzát.

Amellett, hogy kevésbé fényszennyezett helyről észlelhetett, főleg a nagyobb teleszkópja tette lehetővé az Alfa Gem felbontását. Leírása szerint 80x-os nagyításon nagyon szűken bomlott, viszont 111x-en már egyértelműen elváltak a csillagok. Gratulálunk neki! ✌

Csillagászati kifejezések gyűjteménye

 Abszolút magnitúdó/ fényesség: A csillagok luminozitását akkor tudjuk összehasonlítani, ha látszó fényességükből kiszámítjuk, milyen fényesek lennének 10 parszek távolságból, /a csillagászok által vett egyezményes távolságból/. Utóbbit nevezzük abszolút, valódi fényességnek. Alább a Sirius, illetve a Nagy Kutya csillagképet véve példának, távcsövön keresztül a csillagok fényessége, a bal oldali ábrának megfelelő, látszólagos képet mutatja.

https://skyandtelescope.org/wp-content/uploads/Sirius_Mags_m.gif

Jobb oldalon már minden egyes csillag, egységesen 10 parszekre van számolva, ezzel egy egészen különböző, ám valódi, abszolút fényességérték jön ki.
Afélium/naptávolpont: A Nap körül keringő égitest pályájának a Nap középpontjától legtávolabbi pontja. Földünk júliusban éri el a Naphoz legtávolabbi pontját (afelion). Távolsága ekkor 152,1 millió kilométer, majdnem 5 millió kilométerrel távolabb van, mint a napközelpont (perihélium) idején.

Albedo /fényvisszaverő képesség/: Saját fénnyel nem rendelkező testnek az az adata, amely megmutatja, hogy a test a rá eső fényből mennyit ver vissza. A fényt tökéletesen visszaverő fehér felület albedója 1, a fényt teljesen elnyelő felszíné 0. A fehér papír albedója 0.7, azaz a ráeső fény 70 %-át visszaveri. A Hold, bármennyire is fényes, az albedója 0.07, azaz olyan sötét, mint a korom. A Föld átlagos albedója /a különböző felszíni alakzatok átlaga/ 0,3 /30%/.
Állatöv: A Föld kering a Nap körül, ezért a Földről nézve a Nap elmozdul az égen a csillagok háttere előtt. Ezt persze nem látjuk, mert a Nap erős fénye miatt nem látszanak mellette a csillagok. Az a tizenkét csillagkép, amelyet a Nap, látszó égi körútja során érint, alkotja az állatövet : Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak, Vízöntő, Halak. A Nap ugyan áthalad egy tizenharmadik, a Kígyótartó csillagképen is, de azt nem számítják az állatöv csillagképei közé.  

Alsó és felső kulmináció:  Egy égitest a Föld tengelyforgásától keletkező napi mozgása során körpályát ír le az égen. Pályájának a látóhatár feletti legmagasabb pontját elérve történik a felső kulmináció, amely az északi féltekéről nézve déli irányban következik be. A pálya legalsó pontja az alsó kulmináció.  

Apertúraszintézis: Több kisebb távcső összekapcsolása egy rendszerré. Az ilyen rendszer teljesítőképesség szempontjából sok tekintetben úgy viselkedik, mintha egyetlen nagyméretű távcső volna. Különösen sikeresen alkalmazzák a rádióhullám-tartományban, ahol a csillagászok számára lehetőséget ad a rádióforrások finom részleteinek vizsgálatára. /A képen az új-mexikói 28 tagú rádióteleszkóp rendszer /Socorro/

Apoapszis/periapszis: Az apoapszis valamely égitest és a körülötte keringő másik test (bolygó,

üstökös, űreszköz stb.) közötti legnagyobb távolság. A periapszis valamely égitest és a körülötte keringő másik test közötti legkisebb távolság. 

Apogeum: A Föld körül ellipszis alakú pályán keringő mesterséges hold (és a Hold) pályájának a Föld középpontjától legtávolabbi pontja.

Asszociáció (csillagcsoportosulás): Nagy, a nyílthalmazoknál is kevesebb (maximum néhány ezer, de jellemzően pár száz) tagot számláló, laza, szabálytalan alakú csillagcsoportosulások. A Tejútrendszerben mintegy ezer található.
Aszteroida: Kisbolygó, a Nap körül keringő kisebb (1 és 1000 km közötti átmérőjű) szabálytalan alakú kőzet anyagú égitest. Számukat 100 000 körülire becsülik, többségük a Mars és a Jupiter pályája között kering.
Asztrofizika: A fizika törvényeinek és elméleteinek alkalmazása a csillagokra és a galaxisokra azzal a céllal, hogy viselkedésüket elméleti modellek segítségével magyarázzák. Egyik speciális ága a központi égitestünket vizsgáló napfizika.
Azimut szög: A horizont délpontja és a csillag horizontális talppontja által bezárt szög az óramutató

járásával megegyező irányban mérve. A délponttól kiindulva nyugaton, északon, keleten át 0°-tól 360°-ig számítják.
Barnard csillag: 1916 júniusában E.E.Barnard a Yerkes obszervatóriumban /USA/ 10,31 ívmásodperc/év saját mozgású csillagot észlelt, mely a máig ismert legnagyobb saját mozgás. /Szerk: azóta találtak még nagyobb saját mozgású csillagot./ Ez a csillag kb. 180 év alatt akkora távolságot tett meg az égen, ami a telihold átmérőjével egyenlő. Ez a negyedik legközelebbi csillag, távolsága 1,81 parszek. Az Ophiuchus /Kígyótartó/ csillagképben található, egy 9,5 mg-os vörös törpe.

Bolometrikus fényrend: Egy csillag valamennyi hullámhossztartományra kiterjedő összsugárzásának mértéke. Közvetlenül csak űreszközök segítségével mérhető, a földről nem.

Chandrasekhar-határ: Subrahmanyan Chandrasekhar /1910-1995/ indiai származású amerikai fizikus, matematikus, asztrofizikus. Nevéhez fűződik a Chandrasekhar-határ kiszámítása, amely határérték egy csillag tömegére vonatkozóan megszabja, hogy fehér törpeként végzi, vagy szupernóvaként szétrobban. 1983-ban Nobel-díjat kapott. A NASA róla nevezte el az 1990-ben indított, Chandra röntgen-obszervatóriumot.

 

A Taurus óriása: az Aldebaran

Maradva az óriásoknál, a január 5.-i estén a Deneb után még az Aldebarant tanulmányoztam. Nem zenitben, de azért igen magasan volt megtalálható éjfél tájban. Még az erős holdfény dacára is, jó pár csillag fért bele a közel 2°-os látómezőbe rajta kívül.

0.8 mg-s, mélynarancs színű színű csillag, bár a színe nekem nem jött át.Felületi hőmérséklete 4000-4700 K körüli. A Denebhez hasonlóan, az alfa Tauri is a héliumátalakulás fázisában jár. Érdekesség, hogy Edmund Halley, amikor 1718-ban a csillagok sajátmozgását bizonyította, egyik "tesztalanya" épp az Aldebaran volt. 2000 év alatt 7 fokpercet halad /a Hold átmérő negyed része/, ami egy emberöltőt alapul véve szóra sem érdemes, csillagászati értelemben mégis rendkívül gyorsan távolodik tőlünk. Van egy 14 magnitúdós társa is egészen szoros, 31"-es távolságra tőle. Ráadásul még változócsillagnak is mérték, egészen elenyésző, tizedekben mérhető a fényességváltozása amplitúdója.
Igazi óriás, átmérője a Napénak negyvenszerese, szinte a Merkúrig is elérne.

A Cygnus alfája: a Deneb

Január 5.-én viszonylag jó egem volt, még a növekvő Hold ellenére is. A Cygnus csillagkép volt első célpontom, azon belül is a Hattyú farka, a Deneb /jelentése: farok/. Már csak azért is igyekeztem időben elkapni, mert januárban késő este lebukik a horizont alá, akkor már nem észlelhető.

Egy igazi óriással van dolgunk, igen gazdag csillagkörnyezettel. Éppen e csillagsokadalom miatt maradtam a 30X-os nagyítás mellett, hogy minél többen ráférjenek. Az Alfa Cygni a 19. legfényesebb csillag az égen. Ráadásul egészen elhanyagolható mértékben változócsillag is, 1,21-1,29 mg szélső értékek között pulzál. Ilyesfajta minimális fényességváltozás egy amatőrcsillagász számára persze nem érzékelhető, de a profik kimérték.
Én ugyan nem láttam benne kéket, mindenesetre egy kékesfehér, forró, A2 színképtípusú csillag. Furcsa, hogy távolságára vonatkozóan nincsenek egyértelmű adatok. A Stellarium programban 3229 fényévet írnak, de hallani 2100-2600 fényévről is, a legelfogadottabb azonban az 1500.
Hidrogénkészletét már elfogyasztotta, feltételezik, hogy egyszer majd szupernóvaként végzi.
Egészen megdöbbentő, hogy az a Nap, ami számunkra

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/8/87/Deneb_vs_Sun.jpg

felfoghatatlanul gigantikus, eltörpül a Deneb mellett. Utóbbi átmérője 200-szor nagyobb, gyakorlatilag a teljes Föld pálya is beleférne. Ha kicserélnénk őket, pillanatok alatt hamuvá égnénk. Ez ember ilyenkor kicsit elgondolkodik azon, milyen irdatlan léptékű jelenségek vesznek körül minket, amiben mi csak hangyák vagyunk. Na de észleljünk tovább!

Alcor és Mizar a Nagy Medvében

Nem túl jó viszonyok mellett mentem ki észlelni, bár a fényesebb csillagok mind láthatók voltak. Különösen a pára volt leginkább a fő ellenségem, a műszerem is nehezen hűlt ki. Eredetileg az Androméda-galaxist terveztem alaposan megvizsgálni, /amire azt mondják, szabadszemes objektum/ de sehogy se sikerült megtalálnom. Pár nappal ezelőtt binokulárral pillanatok alatt megvolt, de most fél óra keresés után se jött, dacára annak, hogy igen terjedelmes spirálgalaxisról van szó. Csak félve hivatkozom arra, hogy telehold után egy nappal vagyunk, és talán a 97 %-os Hold erős fénye nyomja el teljesen. Akkor is érthetetlen.
Végül a Nagy Medvével vigasztalódtam, ami ebben az időszakban igen alacsonyan van, és a talpán áll. Többször láttam már a dzétáját, a Mizart, de még sosem dokumentáltam.

A rajzon a legalsó, és legfényesebb a Mizar, ami önmagában is kettőscsillag, de sajnos egyáltalán nem tudtam felbontani. 2,2 magnitúdós, és igen messze, 82,8 fényév távolságra van. A legfelső Alcorral /80 UMa/ alkotnak, egy tág, optikai kettőst. Fényességkülönbségüket sokkal kevesebbre saccoltam volna, pedig 2 mg a közük lévő differencia. /Az Alcor 4 magnitúdós./ 81,7 fényévre található, és 2009 óta tudjuk, hogy szintén kettőscsillag.
Nagyon szegényes a látómező, egyszerűen egyetlen halvány csillagot sem láttam a kettős körül, illetve csak tizedmásodpercekre villant be egy-egy, ami ahhoz túl rövid ideig tartott, hogy biztonságban elhelyezhető lett volna a rajzon. Mindössze kettejük között, de az Alcorhoz közelebb volt látható egy kicsit fényesebb csillag, ami 50x-es nagyításon még erősebb lett, így el tudtam helyezni. A Stellarium 7,5 magnitúdóban határozza meg, talán a Sidius Ludovicianum névre hallgat.

http://alag3.mfa.kfki.hu/astro/ursa_major/32_arc_minutes_01b.gif

A jobb oldali képről leolvasható, hogy a Mizar A-B komponensek mindössze 14,4 másodpercnyire vannak egymástól, ez jelentett számomra túl nagy kihívást. A látómező ebben az esetben fél fokosnak van véve. A kép forrása, ahol további érdekességek is megtudhatók az Alcor-Mizar párosról: http://alag3.mfa.kfki.hu/astro/ursa_major/
11 után erősen vizesek lettek az okulárok, így nem láttam értelmét további megfigyeléseket végezni, összepakoltam.

Az első dokumentált Jupiter-észlelésem

A május 10.-i éjszakán feltett szándékom volt, hogy a Jupitert fogom alaposan megvizsgálni. Tisztában voltam vele, hogy ehhez legalább éjjel 1-ig virrasztanom kell, de ez még hagyján. A délkeleti térség, ahol a bolygó majd felbukkan, nálam magas fenyőkkel telített, és mivel alacsonyan vonul majd át az égen, kétséges volt, egyáltalán lencsevégre tudom-e majd kapni.
Míg érkezésére vártam a Hattyú csillagképben bolyongtam picit, a Deneb és néhány szép csillagcsoportosulás ragadta meg a figyelmem. Tűrhető volt az ég, csak a pára kezdett elhatalmasodni. Éjjel 1 körül már erősen vizes volt a műszerem, no meg az okulárok is.
És ekkor feltűnt a célpontom, össze se lehetett keverni mással fenséges ragyogását. Az egyik fenyő ágai között csillant meg, úgy kalkuláltam, hogy pályája alapján 25-30 perc múlva kedvező helyzetben lesz ahhoz, hogy a Dobsonnal is ránézzek.

Ez az a pont amikor élni kell a nagyítással, így a 100-szoros mellett döntöttem helyesen. Felszíni formák sajnos egyáltalán nem mutatkoztak, csak a sápadt sárga korong, de így is teljesen elégedett voltam. A holdak gyönyörűen jöttek de egy hiányzott, hova lett? A legtávolabbit fényesebbnek ítéltem meg a többihez képest. Az észlelés végén rohantam is a Stelláriumhoz, hogy utána járjak ezeknek a kérdéseknek.
Mint kiderült a holdak balról jobbra az alábbi helyzetben voltak: Európa, Io, Callisto. Mivel a Callisto közel 5000 km átmérőjű nem csoda, hogy fényesebbnek mutatkozott 3100-3600-as társaihoz képest. A negyedik hold rejtélyéhez csak a Meteor évkönyvet kellett volna felcsapnom. A Ganümédesz a Jupiter takarásában volt a kérdéses időszakban, így nem is láthattam. Minden szál elvarrva, jó éjszakát!

A Lyra alfája:a Vega

Mikor e sorokat írom már túl vagyunk a Lyridák meteorraj szokásos záporán, /aminek a csúcspontjából a felhős napok miatt, itt Budapesten semmit sem lehetett látni/ így aktuális, hogy éppen a Lant csillagképpel foglalkozzunk kicsit mélyebben. Nem foglal el nagy területet az égbolton, de sok szép, köztük két Messier objektumot is felfedezhetünk benne.

Kezdjük a Vegával, ami az ötödik legfényesebb csillag az égen, /0,03 mg/ és határozottan kékes színe van, ami még szembetűnőbb, ha kissé defókuszáljuk. Csillagokban különösebben nem gazdag a környéke, elfordított látással azért egy halvány becsillant. Ebben az időszakban későn kel, de 11 óra után már elég magasan van ahhoz, hogy kényelmesen tanulmányozni lehessen. /Nekem egy nagy fa lombkoronája miatt várnom kellett még egy darabig./ Mindössze 25 fényévre van, ami csillagászati léptékben mérve szinte szomszédnak számít, Tömege kétszerese a Napénak, de ellentétben a Nap egy hónapos tengelyforgási idejével, a Vegának ehhez 12,5 óra is elég, piszok gyorsan dönget. Amikor távcsővel nézzük, akkor gyakorlatilag a pólusát látjuk. Ezt részletezi az alsó kép, ami a csillagászat.hu oldalról való. Exobolygót is feltételeznek a közelében, mert érdekes csomókba áll össze az a porkorong, ami a csillagot körülveszi.
Miután megnéztem pár tagját a csillagképnek, megpróbálkoztam az M56 és M57 Messier objektumokkal. Átfésültem a béta és a gamma közti területet de nem ugrott be a Gyűrűs-köd, átálltam 100X-os nagyításra, és újra pontról-pontra letapogattam a térséget, hátha becsillan egy ködpamacs vagy egy apró foszlány. Végül konstatáltam, hogy az én műszeremmel nem elérhető az M57. Hasonlóan jártam az M56-tal is, bár ezen kevésbé lepődtem meg tudva azt, hogy a gömbhalmazok halványabbak, inkább nagyobb távcsöveknek való látványosságok. A Vegát nagy látószöggel nézve, a delta az ami magára vonja a figyelmet, egy igen fényes, gyönyörű csillagpár formájában. A jövőben még boncolgatjuk kicsit a Lyrát.

Éta és Zéta Aurigae

Napok óta csillagos az ég, de az átlátszóság eddig nem volt valami jó, a mai este azonban egy fokkal jobbnak ítéltem meg, így fél 10 tájt kipakoltam.
Legutóbb már megnéztem a Szekeres alfáját, bétáját, gondoltam itt az ideje sorra venni a többi fényesebb objektumait is. Kezdtem az epszilonnal, majd visszatértem a Capellára, abban bízva, hátha meglátom a hozzá egészen közel található NGC1883-as nyílthalmazt. Csak a nagy üresség köszönt vissza rám. Utólag kiderült, hogy a maga 12 magnitúdós fényességével esélyem se lett volna rá. Időközben a csillagkép egyre süllyedt le a horizont felé, elkezdtem aggódni a fokozódó fényszennyezés hatásaitól tartva.
Érdekes témának ígérkezett az Éta és Zéta Aurigae páros, ami nemcsak hogy szabadszemes, de kisebb nagyítással még egy látómezőben is élvezhető.

Az Éta 3,18 mg, és mintegy 243 fényévre van a Napunktól, attól ötször nagyobb tömegű, 955-szer nagyobb fényerővel.
A Zéta egy kettős és változócsillag egyben. Az A és B tagok egymás körüli keringési pályája a látószögünkkel majdhogynem egy síkba esik, így talán ez is oka lehet, hogy felbontani nem tudtam őket. 972 nap alatt kerülik meg egymást. 3,7 és 3,97 között változtatja a Zéta fényességét, de mivel szinte egyforma fényesnek láttam őket, gondolom most a 3,7-es értékhez lehetett közelebb, bár ilyen kis differencia mellett ezt így nehéz megítélni. Az Éta fehér volt, a Zéta határozottan vörösnek látszódott. Kettőjük között, a kör középen látható halvány csillag, valamint a jobb oldali is csak elfordított látással csillant be.

https://it.wikipedia.org/wiki/File:Zeta_%26_Eta_Aur.jpg

Az alsó képen a Palomar Obszervatórium felvétele látható a két objektumról. Itt derül ki, hogy amit én fehérnek láttam az valójában kék.
A továbbiakban ránéztem még a thétára, és innen akartam a Messier objektumokra ugrani. Az útvonal egyszerűnek tűnt, többször is nekiugrottam, de eredménytelenül. A közeli autóút felől kisugárzó fényszennyezés már szinte az Auriga alját nyaldosta, ez is közrejátszott abban, hogy feladjam mára. Ha legközelebb ezzel a csillagképpel foglalkozom, célirányosan csak a Messierekre fogok koncentrálni, elvégre három "skalpot" is begyűjthetek itt egycsapásra. /M36-37-38/

Arcturus a szélben

A nap jelentős részében napsütéses idő volt 26.-án, este is egész tűrhetőnek ítéltem meg az ég átlátszóságát, felhők nem igazán zavartak bele a csillagos ég látványába. Egyedül a szél támadt fel időnként, de még ezt sem találtam olyan erősnek, hogy egy hosszabb észlelés útjába álljon, mint később kiderült elhamarkodottan döntöttem.
Csípős hideg lett 9 óra tájt, nem kis mértékben a szeles fuvallatok miatt, a Dobsonom is nagyon nehezen akart lehűlni. Mire mindent kipakoltam éreztem, hogy a mai estét rövidebbre kell fognom a tervezettnél. Az Ökörhajcsár alfájával, az Arcturussal kezdtem el szemezni. Az Alfa Bootes az égbolt harmadik legfényesebb csillaga a maga -0,05 magnitúdójával. 36,7 fényévre van, úgyhogy most az 1982-ben, még a rendszerváltozás előtt kibocsátott fényét nézegettem.

Határozottan sárgának láttam, ami enyhén narancsba hajlott, nem hiába, egy vörös óriásról van szó. Elég magányosan állt a látómező közepén, a szomszédos csillagok kissé távolabb álltak tőle, sőt inkább a kör külső harmadában voltak többen. Így aztán az 50x-es nagyításnak nem is volt értelme, mert nem lett volna mit berajzolnom. Egyre hidegebb lett, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán kesztyűt kellene húzni. Egy-egy halvány csillag bevillant 2 óránál, de mivel a szél időnként erősen felkorbácsolódott /ami nagyon zavart/, nem tudtam eléggé odakoncentrálni, ezért rárajzolni se mertem. Percekig meredtem az okulárba, de nem jött be új objektum, úgyhogy főleg az erős szélre és a hidegre való tekintettel a mai estét berekesztettem.

Fókuszban a Canis Minor

Március 17.-én verőfényes napunk volt, estére is derült ég volt előrejelezve, így izgatottan vártam az esti észlelést. Az ég átlátszósága ugyan nem volt valami jó, de legalább nyugodt volt a légkör. Már kora este kinéztem a Kis Kutya csillagképet. Terjedelménél fogva nem nagy területet foglal el az égbolton, Messier objektumot nem tartalmaz, így hamar végignézhetőek a fontosabb csillagai.

Hamar ráálltam a Procyonra, a Canis Minor alfájára. Igen fényes /0,37 mg/, az égbolt nyolcadik legfényesebb csillagáról van szó, és "mindössze" 11 fényévre van tőlünk. Hosszan tanulmányoztam, sok csillaggal nem igazán volt körülvéve, de mellénézéssel még mintha bevillant volna egy halvány. Átálltam 50x-es nagyításra kockáztatva azt, hogy esetleg csillagot "vesztek", de éppen ellenkezőleg történt, bizonyossá vált az a kis halvány csillagocska a Procyon mellett, ami már 30x-os nagyítással is sejthető volt.

Érdemes megtekinteni ezt a Procyonról készült, 2017-es fotót, amit egy Bresser Messier AR-102XS/460-as távcső segítségével észleltek. Lényegesen részletgazdagabb, de a csillagkép hasonló helyzetében készült, így néhány fényesebb objektuma jól összevethető az általam észleltekkel.
A Canis Minor alfájáról tudjuk, hogy kettőscsillag, a Procyonnak egy halvány /10,7 mg/ fehér törpe kísérője van, a páros közel 41 év alatt kerüli meg egymást, A főcsillag egyrészt gyakorlatilag elnyomja fényével a B tagot, másrészt olyan közel van, hogy először csak 90 cm-es lencsés távcsővel tudták detektálni vizuálisan, még 1896-ban. Elérhető egy fotó a páros 2012-ben megfigyelt helyzetéről.

Mindössze 5 szögmásodpercre vannak egymástól. Jól látszik, hogy majd 2028-ban lesz a B tag a legnagyobb elongációban, akkor talán kedvezőbb körülmények kínálkoznak az észleléséhez, de akkor is csak inkább obszervatóriumok számára. Ha már Procyon, akkor nem maradhatott ki a Gomeisa sem, a CMi bétája, de ugyanitt a gammája is megfigyelhető volt.
Visszatérve az alfára, amikor nagy látószögű /6°-os/  okulárral tekintettem rá, benne voltak a delták is, így részletesebb megfigyelésükhöz mindössze arrébb kellett "pöccintenem" a tubust. Ezt a csoportot is megörökítettem, alul pedig a Stellarium "szemszögéből" látható ugyanaz néhány nappal később, /piros karikában kiemelve a szóban forgó csoport/ nem sokkal mielőtt a Kis Kutya csillagkép lebukott a horizont alá.

A Szekeres alfája: a Capella

Verőfényes nap után izgatottan mentem ki késő este csillagvadászatra. A Mars már lement, vagy legalábbis nagyon alacsonyan volt a nyugati horizont fölött. Legutóbb már ránéztem, de csak igen fényes, csillagszerű képet mutatott. Ha majd meglesz a nagyobb nagyítást lehető tevő Plössl okulárom, újra megtekintem, no meg egy Barlow lencse is kellene. Lesz mit fejlesztenem a következő hónapok során.
Télen az ég átlátszósága nem valami jó, szinte mindig ködszerűen szürkés. A mélyfekete hátteret szeretem, de erre alighanem várnom kell a jobb idők megérkeztéig.
Egy magasan, a zenit felé közelebb lévő csillagképet kerestem, és az Aurigára esett a választásom. Ráálltam a bétájára, jó nagy tumultus volt a környezetében halvány csillagokból. Túl nagy falat volna lerajzolni, így átugrottam a Capellára, az ég hatodik legfényesebb objektumára. Megragadott az a dupla hármas csillagokból álló "pajzs", ami mintha jobbról védelmezné, rajzolni kezdtem. Nem elég pontos, de a lényeg látszik.

 Az alsó kép készítőjét sajnos nem ismerjük, de szintén a Capellát fotózta le. Ez utóbbin a két hármas csillag jobb oldalt, alul húzódik. Most szembesültem csak vele, hogy a Capella valójában kettőscsillag, igaz senki se tudja bontani, mivel a két tag mindössze 0,04"-re van egymástól. A külső hármas csillag alsó tagját talán egy fél magnitúdóval halványabbnak véltem, de mindenképp 7-es felett lehet. A Stellarium szerint fentről lefelé haladva: 6.9, 8.05, 8.75 mg. Érdekes, fényesebbnek gondoltam őket.
Mindjárt három Messier objektum is van itt a közelben /M36-37-38/, gondoltam rájuk keresek. Célszerűbbnek találtam a túloldalról, a Taurus bétája felől közelíteni, és vagy 20 percen át "bogarásztam" a környéket, de a halom csillag között sehogy sem akadtam rájuk. Ilyenkor jönne jól egy motoros vezérlésű ekvatoriális állvány az azimutális helyett. De nem adom fel, nagyobb nagyítással,
esetleg szűrők közbeiktatásával lehet, hogy többre megyek a jövőben. Mivel a csillagkép cirkumpoláris, bőven lesz lehetőségem időről-időre letapogatni alaposabban.

M103 morzsák

Február 20.-án viszonylag jó égi körülmények között mentem ki észlelni. A Kassziopeiában terveztem kicsit körülnézni. Kicsit az E betűhöz tudnám hasonlítani ilyenkor az alakját, függetlenül attól, hogy W formájában vonult be a köztudatba.
Hamar ráálltam a keresőtávcsővel a Delta Cas-ra, de mivel nem találtam különösebben érdekesnek, legalábbis rajzolhatóság szempontjából, gondoltam megpróbálkozok a közeli M103-al. Nagyon szépnek mutatkozott, bár az én kis távcsövemben a halmaz tagjaiból csak morzsák, pár darab volt látható. Ilyen budapesti fényszennyezés mellett még ennek is örültem. Megpróbáltam lerajzolgatni az egyes tagokat.

A három legfényesebb komponense számomra egyforma fényességűnek tűnt,  de csak talán azért mert 0,5 vagy 1 mg különbséget nem érzékelek a tapasztalatlan szememmel /még/. Színeket persze nem láttam, de ha összevetjük az objektumról a National Youth Space Center, hasonló szögben készült fotójával, egy-két érdekesség kiderül.

https://apod.nasa.gov/apod/image/0102/m103_kpno_big.jpg

A középső tag narancsos, a rajzomon éppen körülötte, azzal mintegy háromszöget képezve észleltem két halványabb csillagot. Vajon miért? A színkülönbségek viszont rámutatnak, hogy akár nagyobb fényességkülönbség is fennállhat a három középső objektum között.
Ezután még megnéztem az Epszilont, a Segint, és mivel kezdtem szétfagyni, úgy döntöttem csomagolok.